A közoktatásról

Úgy tűnik, mozdul valami a közoktatásban. A szakképzés, amit kivesznek a középiskolák kezéből. Szakképző központokat fognak létrehozni, ezerötszáz diákkal. Valamiféle tömegképzés lesz ez, egyelőre kevésbé látni, milyen elképzelésekkel.

Ezzel az erővel elküldhetnék a szaktanároknak a selyemzsinórt is. Vagy esetleg a szakközépiskoláknak?

Annak idején megszüntették a szakoktatást a középiskolákban, számomra teljesen érthetetlenül. Illetve az, hogy én nem értettem, nem jelent semmit! Hanem hogy más se értette. Egy szakközépiskola (tán faipari) akkori igazgatója beszélt erről. Azt mondta, a 14-15 évesek keze még rugalmas, rááll a mechanikus munkára. Könnyen megtanulják a szerszámok használatát. A 18-19 éveseknél ez nem így van. Gondolom, ez valahogy így lehet pl. a varrásnál is, és minden manuális tevékenységet igénylő szakmánál.

Az elméletet még csak-csak meg lehet tanulni, de a gyakorlati tudást jóval nehezebb elsajátítani.

Ez a lépés a következő. Nem tudni, kik fognak oktatni ezekben a szakképző központokban, de az biztos, hogy nem a nevelés színterei lesznek ezek. Vajon hány diák fog elveszni ezeknek a mamutintézményeknek az útvesztőiben? Gyanítom, nem kevés.

Na de miért is állnánk meg itt? Amit szét lehet verni, azt verjük is szét! A következő lépés – logikusan – az lenne, ha megszüntetnék a szakközépiskolákat. Végül is minek annyi középiskola? Nemdebár? Ha már nincs szakoktatás, teljesen fölöslegessé válnak ezek a középfokú intézmények. Maradnak a gimnáziumok, azok is körzetesítve, mindezt az esélyegyenlőség jegyében, természetesen. Az persze itt sem világos, kinek milyen esélyét növelik azzal, ha csak a körzet szerinti gimnáziumba lehet beírakozni. Inkább az elitgimnáziumok fognak ezzel megszűnni. Nem szeretem az elitgimnáziumot, nem is tanítanék ilyenben, de akkor is azt mondom: szükség van rájuk. Hacsak nem az a cél, hogy az emberek szürke masszáját hozzuk létre, és aki kilóg a sorból, mert tehetségesebb, mint a többi, azt döngöljük betonba. Mint Madáchnál a falanszterjelenetben. Új Michelangelókat hozunk létre, akikkel széklábakat faragtatunk.

Valójában egy kérdésem volna csak: tessék mondani, ez már a reform?

Amikor a hóhért akasztják

Avagy a tanár mint szülő.

Ma reggel azt mondta a lányom, hogy nincs kedve iskolába menni. A fiamnak már szeptember óta nincs. Igaz, ő már 12 éve koptatja az iskola padjait, ennyi idő alatt bele is lehet unni. Annak idején, amikor kicsi volt, alig várta, hogy iskolába mehessen végre. Tele volt tudásvággyal, nem is bírta kivárni, előbb megtanult olvasni, magától, na és írni is, ákombákom betűkkel. Aztán alighogy elkezdték, jött azzal, hogy már nem szeret olvasni, legnagyobb bánatomra. Ez azóta se változott. Ennek ellenére olvas, de közel se úgy, mint én annak idején, hogy bújtam a könyveket éjjel-nappal.

A lányom viszont ilyen. Ritka az, amikor nem könyvvel a kezében látható. Csak a kötelező olvasmányt nem olvassa szívesen. Azt mondja, unalmas. És szerintem igaza van.

De vajon miért nem szeretnek a gyerekek iskolába járni? Miért az a sok szorongás, félelem, idegeskedés? 

Amikor először beszéltek az oktatás reformjáról, nagyon megörültem, én balga, azt hittem, na, most vége mozdul valami a mi jó öreg, poros, elavult oktatásügyünkben is. Vidám gyerekek lesznek, gyomorgörcsök és izzadó tenyér nélkül, az iskola megújul, és tényleg azzá válik, aminek lennie kéne: a tudás tárházává. Mosolygós és kedves pedagógusok fogják egyengetni a nebulókat a tudás útján. És mire az ifjú ember kikerül az iskolából, kellő önbizalommal, tudással felvértezett, megfelelően kreatív, sorsát irányítani kész önálló felnőtté válik.

Ezzel szemben mit látok? Semmit. Illetve a semminél is rosszabbat: iskolabezárásokat, kötelező óraszám-emelést, kedvetlen tanárokat, még kedvetlenebb diákokat.

Egy ismerősömtől hallottam éppen tegnap, hogy már vizsgálják, hova lettek azok a milliárdok, amiket az unió adott az oktatásügy reformjára. Az persze nem lepett meg, hogy én nem is hallottam ezekről a pénzekről, mert nem foglalkozom ilyen kérdésekkel. Az lepett meg, hogy ha tényleg több milliárd forintot kaptunk az uniótól, akkor ez miért nem látszik még csak nyomokban sem az iskolákon? Vagy már megint túl naiv vagyok, amikor azt hiszem, hogy az oktatásügy, és az iskola összefügg egymással?

Na és hol van a reform? Az én értelmezésemben a megszorítás, és a reform az nem ugyanazt jelenti. Viszont én reformot még nem láttam. Számomra a reform valamiféle korszerűsítést (is) jelentene. Például jobb ellátottságú iskolákat, korszerű, modern, gyerekbarát berendezést, olyan székeket, amelyeken ülni is lehet. Aki ült már szülői értekezleten, az tudja, miről beszélek. Sokszor eszembe jut, hogy ha én alig bírok ki egy órát azokon a székeken, vajon a gyerek hogy bír ki hat, hét órát? Na és micsoda marhaság már ez a szülői értekezlet is? Minek? Kinek? Utálja szülő, tanár, a szülők fele el se jön. Miért nem lehet valami életszerűbbet kitalálni? A XXI. században? A számítógép és internet világában? A mobiltelefonok világában? Amikor Magyarországon 100 főre jut 103 telefon. (Ha jól emlékszem az adatokra.)

Na és a világítás? Nem tudom, feltűnt-e rajtam kívül valakinek, hogy az iskolákban még mindig ugyanolyan neonnal világítanak, mint az én gyerekkoromban, noha már akkor is lehetett tudni, hogy rongálja a szemet.

Másfelől itt van a tanár és a diák. A lányom azt mondja, nagyon szereti a matektanárnőt, mert bár szigorú, de kedves. A folyosón is rámosolyog a gyerekekre. Vajon hogy csinálja? Különben mindegy is, bennem inkább az merült fel, hogy na és a többi tanár miért nem???? Nem őket akarom bántani, félreértés ne essék, de a reformba nekem az is beletartozna, hogy a tanári pálya becsületét helyre kellene állítani, hogy az menjen tanárnak, aki akar, és nem az, akit nem vesznek fel máshova. És hogy a tanár annyi órát vállalhasson, amennyit szívesen is csinál. És persze jól! A fiam franciatanárnője például így csinálja, megteheti, a férje nem tanár, nem kenyérre kell a pénz. És érdekes módon mindig jókedvű, vidáman megy órára, türelmes a gyerekekkel. Nyilván alkatilag is ilyen, de azért megnézném, hogy ha reggeltől estig kellene tanítania, akkor is tudna-e ilyen derűs és kiegyensúlyozott lenni.

Aztán itt van még az a kérdés is, hogy hány gyerek legyen az osztályban? Nem mondom, hogy jusson minden gyerekre tanár, de azon azért érdemes lenne elgondolkozni, hogy ha minket, felnőtteket terelnének be egy akkora terembe, mint egy osztályterem (és a mai osztálytermek nem akkorák már, mint régen), 30 kollegával összezárva, és úgy kellene napi 6-7, időnként 8 órát eltöltenünk, egész nap kényelmetlen székeken ülve, csöndben maradni, jegyzetelni, figyelni, közben csak 45 percenként állhatnánk fel, 10-15 percre, és akkor lehetne csak enni, inni, mozogni, beszélgetni, szükségünket végezni, na, vajon mi mit szólnánk ehhez? Ráadásul esetleg éppen azzal a kollegánkkal kellene megosztanunk az asztalunkat, akit a legjobban utálunk. Csak mert a főnök azt mondta.

És különben is: miért van nekik 8 órájuk? És a 8 óra után még hazajönnek, tanulnak, leckét írnak. Napi 9-10 óra tanulás. Aminek a 90%-a örökre elvész. Vagyis a másik problémám a tananyaggal van. Reáltárgyakból olyanokat tanulnak, amiről én még csak nem is hallottam. A lányom ötödikes matekpéldáit se tudtam már tavaly megoldani. (Ezek szerint én butább vagyok, mint egy ötödikes.)

Aztán itt vannak a kötelező olvasmányok. Hogy lehet az, hogy ugyanazok a kötelezők már vagy 50 éve? Jó, lehet, hogy csak 40. Persze, a klasszikus az klasszikus. Na de 40 éve nem is írtak az írók semmi olyat, amit érdemes lenne bevinni az iskolába? Amiről érdemes lenne tanulni? Szóval a fene se érti ezt. A világ meg közben mennyit ment előre. Igaz, nem a könyvek által. (Vörösmarty után szabadon.)

Szóval nem értem én ezt az egészet. Lehet, hogy itt is pancserizmus van? Vagy megint én vagyok hülye?

A nulladik óra tanárszemmel

A tömegközlekedés által meggyötört, reggeli kávé hiányától szenvedő tanerő megérkezik az iskolába - csodák csodája időben! -, bemegy a hideg és üresen kongó tanáriba, majd rövid tűnődés után rájön, hogy kár volt ennyire túlképeznie magát, mert mint köztudott, a tanár is ember, csak túlképezte magát. Nomármost ha nem képezte volna ennyire túl magát, akkor még vidáman szundíthatna az ágyában, még csak most fordulna másodszor a másik oldalára. Miközben ezen meditál, nagyon alaposan és elmélyülten, mivel ez egy fontos kérdés, egy igen karikás szemű és gyűrött kinézetű gyanús alak támolyog be a tanáriba. Erre a szegény elmélyült tanár felriad, de mielőtt értesítené a rendőrséget, rájön, hogy ez csak egy másik túlképzett ember, aki szintén a tanár névre hallgat, és akinek szintén nulladik órája van. Üdvözlésképpen biztosítják egymást arról, hogy milyen jó formában van a másik (ami persze nem igaz, csupán kedves gesztus és bíztatás), majd néhány sóhaj és nyögés kíséretében egymást erkölcsileg támogatva mennek a csatába - bocsánat, órát tartani. Az osztályterembe lépve éri őket az első sokk. A terem üres, csupán a felirat virít:  

                           MENNYIT ÉR A DIÁK NULLADIK ÓRÁBAN?

Ez nem egy kérdés, csak annak látszik. De a tanár - jobb híján - elkezdi kiszámolni, és rájön, hogy háromféle diák van: a 100%-os, az 50%-os és a 25%-os. A 100%-os diák az, aki 100%-ban alszik a nulladik órán. Különös ismertetőjele nincs, a többitől mindössze a farmerja alól kilógó pizsamanadrág különbözteti meg. Az 50%-os diákot a kerekre nyitott (kimeresztett) szeméről lehet felismerni. Az az eljárás, amivel e különös szemállást elő lehet állítani, a tudomány számára ma még ismeretlen. (Lehet, hogy a diákok ismerik ezt az eljárást, de nem árulják el.) Az egésznek a célja azonban nem más, mint a tanár megtévesztése. Ugyanis az 50%-os diák a tanárral ezzel a módszerrel igen nagy valószínűséggel el tudja hitetni, hogy ébren van. A tapasztalt, sokat megélt vén rókák kivételével szinte minden tanár bedől ennek a trükknek. Annál is inkább, mivel az ilyen diák már az emberi beszédhez nagyon hasonló hangok kiadására is képes. A harmadik csoport, a 25%-osok csoportja sajnos nem definiálható. Bizonyos szkeptikusok azt terjesztik, hogy a valóságban nem is létezik. De némely tanár (különösen az idősebb generáció tagjai közül) meggyőződéssel állítja, hogy igenis vannak ilyen diákok. Legalábbis voltak. Még az ő idejükben. De erős a gyanú, hogy csak rosszul emlékeznek a saját diákkorukra, ugyanis megcáfolhatatlan bizonyítékok vannak arra, hogy régen nem létezett a nulladik óra fogalma.

Mire a tanár idáig ér, benépesül a tanterem, és a farmernadrágok alól vidáman kandikálnak ki a pizsamanadrágok.

Aforizmák

A diákok szellemi állapotával fordított arányban áll a tanár tűrőképessége.

A diák olyan, mint a bárányhimlő: mindig a legváratlanabb pillanatban támad, kiütéssel győz, és csak a felnőttek számára veszélyes.

A diáklét gyorsan múló állapot, amit szűnni nem akaró nosztalgia követ.

A kezelhetetlen, rosszul nevelt, utálatos diák nem más, mint a saját, jól nevelt, édes, kedves, aranyos gyermekünk az iskolában.

A tanár az a csodalény, aki képes még az utolsó órán is folyamatosan és összefüggően beszélni, noha az agya már standby üzemmódban van.

A nulladik óra = negatív hetedik óra.

Az igazság olyan, mint a délibáb... csak nem olyan szép.

A fegyelem az a fogalom, ami csak a tanárok szókincsében létezik.

A józan ítélőképesség a legelső dolog, amit egy felbőszített tanár elveszít. (Rögtön utána következik a tolltartója.)

A jó tanár az, aki elég bátor ahhoz, hogy megoldja a megoldhatót, elég okos, hogy ne akarja megoldani a megoldhatatlant, és elég bölcs, hogy a kettőt meg tudja különböztetni egymástól.

A jó diák az, aki elég bátor ahhoz, hogy megváltoztassa a megváltoztathatót, elég okos, hogy ne akarja megváltoztatni a megváltoztathatatlant, és elég bölcs, hogy a kettőt meg tudja különböztetni egymástól.

Jó tanács diákok részére: Mielőtt az asztalra csapsz, győződj meg arról, nem áll-e ki belőle szög!

A Tanár úr

Reggel éhgyomorra elég nehéz elviselni még magunkat is, embertársainkat meg még nehezebb, én ezt belátom. Azt is, hogy egy valamire való anya védi a gyermekét. Ez a dolga, hisz anya. De vajon belegondol-e abba, mennyire romboló az, ha a gyerek előtt olyanokat mond a gyerek tanáráról, hogy "szemét", meg "tetű", hogy csak a szalonképesebbeket említsem???

Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy az a szegény ártatlan kamasz reggeltől estig tanul, szorgalmas, figyel az órán, az a "szemét" tanár meg direkte pikkel rá. Tudjuk, van ilyen. De ha egy felnőtt szid egy másik felnőttet, aki a gyerekével kapcsolatban áll, és akinek az a tiszte, hogy oktassa, nevelje, vajon nem önmagának árt-e ezzel a legtöbbet? Mert mit tanul meg ebből az a pelyhes kamaszka? Ma a tanárt lehet szidni, holnap viszont talán éppen az anyát? Fürkészem a fiúcska arcát, vajon mit gondolhat magában? Nem tudok rájönni. Közben megjött a villamos, a család (apuka néma csöndben állt ott, az ő arca is kifürkészhetetlen) felszáll, leülnek, előkerül a Blikk és hasonló színvonalú társai, anya, apa egyetértésben olvas, gyerek bámul kifelé az ablakon. Jól kezdődik ez a napjuk is.

Nekem meg eszembe jut drága emlékezetű nagybátyám, aki sok-sok évig állt a nemzet napszámosaként a katedrán. Mindenki tisztelte a faluban. Még az idős férfiak is megsüvegelték. "A Tanár úr", így emlegették. Még nekem, süldőlányként is kijutott a tiszteletből. Alig vártam, hogy megkérdezzék: "Kinek a gyereke vagy?" Büszkén mondtam, a "Cs. tanár úr únokahúga vagyok." Ilyenkor láttam a tiszteletet a szemekben. Aztán kényszernyugdíjba vonult, nagyon beteg volt, majd 4 éve elvesztettük őt. Hosszú évek óta nem tanított már, mégis, a temetésén ott tolongott a falu apraja-nagyja...

Jó pap is holtig tanul

Jó pap is holtig tanul – tartja a mondás. Ma a bőrömön tapasztaltam ennek valóságtartalmát. (Nem mintha jó pap akarnék lenni.)

Az történt, ugyanis, hogy a múlt héten tisztasági és dekorációs nap volt nálunk. Az osztályom lelkesen készült rá, na nem a takarítási részére, persze. Megítélésem szerint – még ha magát a versenyt nem mi nyerjük is – önmagukhoz képest nagyon is komoly munkát végeztek. Így hát annak rendje s módja szerint megdicsértem őket. Eddig ez rendben is van. Csakhogy amikor megköszöntem a munkájukat, azt láttam, hogy meglepődnek. Én pedig azon lepődtem meg, hogy ők meglepődnek. Aztán elgondolkoztam, vajon miért lepődtek meg ennyire? Talán a köszönetnyilvánítás miatt? Ha azért, akkor bizony van még mit tanulnom nekem is, hiszen ez azt jelenti, hogy eddig nem sokszor kaptak köszönetet tanártól, pedig aki jól dolgozik, azt bizony megilleti a köszönet.

A történetnek itt még nincs vége. A dekorálásban mindvégig részt vevőknek írásbeli dicséretet is adtam. A lányok mellett volt két fiú is, akik buzgólkodtak, így az ő ellenőrzőjüket is elkértem. És akkor ért a második meglepetés, mert a fiúknak szemmel láthatóan jól esett az elismerés. Ki gondolta volna? Ezek a kamasz fiúk olyan képet mutatnak magukról, amibe nem fér bele az ilyesfajta viselkedés. Hamarabb vállalják az intőt, szidást, csak hogy a többiek még véletlenül se gondolják őket strébernek. Most azonban nem volt idejük elrejteni a valói érzéseiket, így hát „lelepleződtek”. Mégiscsak emberből vannak ők is, akik csak nemrég nőttek ki a mama kis szemefénye szerepből. Fájdalmas lehet nekik felnőni, talán sokkal fájdalmasabb, mint mi, felnőttek gondolnánk.

A sál

Azt hiszem, eljött a vég kezdete, ami tanárembert elérhet. A megörökölt osztályommal kapcsolatban. Ma azon kaptam magam, hogy büszke vagyok rájuk. Ajjaj, mondok magamnak, ez bizony csak egyet jelenthet: kezdem őket megszeretni. Miért nevezem ezt a vég kezdetének? Súlyos okai vannak ennek. Egyfelől kedves volt kolleganőm szavai miatt, aki azt mondta: „Addig kell kitenni az osztályból a nem odavalókat, amíg meg nem szereted őket. Mert utána már nem tudod megtenni.” Megjegyzem, nem emlékszem arra, hogy hosszú tanári pályafutása alatt bárkit is kitett volna az osztályából. Nyilván mert előbb megszerette őket. A másik okról nem kell túl sokat beszélnem, vélhetően elég, ha azt mondom: a búza színe miatt. Igen, és a sírás kockázata miatt is.

Nem akartam osztályfőnök lenni. Most nem. Voltam már többször is, szerettem is az lenni, valahogy úgy éreztem mindig, hogy nem is igazi tanár az, aki nem próbálja ki az osztályfőnökséget legalább egyszer. De most okom volt rá, hogy ne akarjak az lenni. Nemrég ballagtattam el az előző osztályomat, gondoltam, rám fér a pihenés. Mindenféleképpen. Bevallom, az osztályfőnökséggel járó többletadminisztráció okozza a legtöbb nyűgöt. Na, ez hatványozódik, ha az embernek érettségiző osztálya van. Másfelől érzelmi okok miatt is. Nem lehet egyik szerelemből a másikba esni. Kell az érzelmeket is pihentetni, na meg kell, hogy jólesően gondolhasson az ember kiröpült „gyermekeire”.

Aztán rövidesen megörököltem ezt az osztályt. Nagyon berzenkedtem magamban, na de mit tehet az ember? Van, amikor ő választ, és van, amikor nem. Na de mit lehet tenni, amikor ott árválkodik osztályfőnök nélkül huszonvalahány ártatlan gyermek. Elanyátlanodva. Csak nem lehet árván hagyni őket? Meg kell hagyni, nem örvendenek éppen a legjobb hírnévnek. Nem is tudom, lett volna-e valaki, aki vállalta volna őket. De nem is volt esélye senkinek, hiszen én egyből rábólintottam. Mit tegyek? Nem tudok nemet mondani.

Az osztály és én eleinte csak méregettük egymást, megörököltem őket előtte magyarból is. Nem úgy tűnt, hogy éppen rám vágytak volna, nem én voltam álmaik tanára. Én nem gondoltam semmit, lévén, hogy egyik jelmondatom: ne ítélj elsőre! Szóval méregettük egymást, próbálgatták rendesen a határokat. Aztán kijelöltem én elég hamar, nem hagytam kétséget felőle, merre van az arra. És láss csodát: egészen jól vették az első akadályokat. Úgyhogy éldegélünk, zajlanak az események.

Most meg rajtakaptam magam, hogy büszke vagyok rájuk. Gyanús vagyok magamnak! Túl hamar jött ez a büszkeség! Hosszú még az út, amit együtt meg kell tennünk, ennyi idő alatt túlontúl is az ember szívéhez tudnak nőni. Na de érzelmek ellen nincs orvosság.

Ilyenkor aztán megrohannak az emlékek is. Hiába, na, öregszem. Eszembe jut első kedves osztályom, akiktől elmentem szülni. Utánam is volt osztályfőnökük, mégis engem tartottak az igazinak. Eljöttek látogatóba is, amikor GYES-en voltam. A kislánykáknak nagyon tetszett a kisfiam, hiába, a lányok már csak ilyenek. Aztán jöttek hozzám szerenádozni is. Noha akkor már több, mint két éve nem tanítottam őket. Emlékszem, jött még két gyerek, egy fiú és egy lány is, akiket nem is tanítottam, később kerültek az osztályba. Ők is felírták a címüket nekem. A fiúcska azt mondta, azért, mert olyan kedvesen fogadtam ismeretlenül is. És hogy biztosan szeretett volna, ha én vagyok az osztályfőnöke.

Kitalálták, hogy kötnek nekem egy sálat. Rábeszélték a fiúkat is. Így aztán mindenki kötött egy kockát, más-más színű fonallal. Szép hosszú sál lett belőle. Őrzöm gondosan a szekrényben, azóta is. Kaptam sok ajándékot az évek során, volt köztük szellemes, értékes, giccses is, de mind közül a legkedvesebb a szívemnek ez a tarkabarka, kicsit girbegurba, szívvel, szeretetből kötött hosszú sál.

A Renitens

Történetem szereplője nem egy konkrét, meghatározott személy. Így minden hasonlóság a valósággal a véletlen műve.

Arról a – többnyire fiú – diákról kívánok beszélni, aki a legártatlanabb képpel képes a legnagyobb disznóságokat elkövetni – majd letagadni. A tettenérés sem hozza zavarba, akkor is tagad, a végsőkig. Esetleg megmagyarázza. A magyarázat valahogy így hangzik: „De hát nem történt baj, neeem?” És néz rád pimasz vigyorral a képén.

Nem, tényleg nem történt baj, csak a tanár frászt kapott, mert ádáz gyermekünk felmászott a szekrény tetejére, félig kilógatta vasággyal is csak 35 kilós osztálytársnőjét az ablakon, majdnem kilőtte a szemét valakinek, és hasonló csínyeket követett el. No és az ilyen „majdnem” esetekben a fenti mondattal a dolog az ő részéről le is zárul. A tanár meg áll, cafatokban lógó idegekkel, hosszasan elgondolkozva azon, miért is nem adta már rég vissza a diplomáját?

Ha szemünk fénye ezzel a módszerrel nem ér célt, jöhet a „nagyágyú”: a „Jogom van hozzá” – érv.

Félreértés ne essék, én örömmel üdvözöltem a diákjogokat szabályozó törvényeket. A tanár ne élhessen vissza a helyzetével, ne alázhassa meg a diákokat, ne írathasson „büntető” dolgozatokat.

Itt azonban nem erről van szó, hanem a lustaság, linkség megideologizálásáról. Amikor például nebulónk nem készít házi feladatot. Ilyen esetben a legtöbb diák igyekszik az óra előtti szünetben valahogy pótolni, lemásolni valakiről, vagy behúzott nyakkal várja, hátha elmúlik a feje fölül a vihar. Ha mégsem, akkor megadóan fogadja az elégtelent. No de a mi Renitensünket nem ilyen fából faragták! Nincs kész a házi feladata? Na és? Provokatív módon vágja a tanár lépébe. Majd ha a tanerő nem tágít, és elégtelent talál beírni a házi feladat hiánya miatt, a ded felháborodva közli, ehhez a tanárnak nincs joga. Nem lehet házi feladat miatt egyest osztogatni. Pedig de!

Hasonló eset, amikor nem hoz felszerelést az órára, majd ezen okból nem is csinál semmit az órán, már ami az órai tevékenységhez tartozik. A tanár már-már beírná az egyest, amikor kedvenc diákunk elrángatja a szomszédja elől annak a könyvét, mondván, ő azért dolgozik órán, és felszerelés hiánya miatt nem lehet egyest adni. Szegény padtársa!

Renitensünk órai tevékenysége egyébiránt a következőkben merül ki: evés, ivás, beszélgetés, papírrepülők hajtogatása, majd azzal a gyanútlan jó tanuló fültövön dobása, padtársa kezének tollal való firkálása, a környezetének molesztálása, a tanár mondandójának hangos kommentálása, vécére kéredzkedés, pad alatti mobilozgatás, MP3-lejátszón illegális zenehallgatás, végső esetben alvás.

Ha ezek után a tanár – megelégelve a rendbontó magatartást – ki akarja küldeni az óráról, a Renitens közli, hogy a tanárnak ehhez nincs joga. És valóban nincs joga. Ugyanakkor a tanárnak joga volna tanítani, a többi diáknak pedig tanulni. Volna, csak lehetősége nincs rá…

Osztály vigyázz!

Ki ne hallotta volna milliószor ezt a hetes által kiabált fenyegetést? Utána meg a „Tanárnőnek/Úrnak tisztelettel jelentem…” Még oroszul is tudom. Mást se tudok oroszul.

Ki nem állhattam ezt a formulát. Persze, nem baj az, ha az osztály feláll, elrendeződik, elcsöndesedik. Az meg fontos, hogy tudjam, ki hiányzik.

A minap egyik tanítványom, a „Ki hiányzik?” kérdésre azt a választ adta: „Nekem egy nő.” 16 éves kamaszlelke minden meggyőződésével mondta, gondolván, ez milyen jó poén. És nem értette, miért is nem találom én annak. Lehet, elő kellett volna vennem a régi módszeremet? És közölni vele, ezt nem illik?

A módszer meglehetősen avíttos, poroszos. A modern pedagógiában nyilván elvetendő. Egy időben magam is elvetettem, nem kértem, hogy álljanak fel az óra elején. Volt erre egyéb okom is, nehezen írom le, kényes téma. De nem hinném, hogy a tabukat pátyolgatnunk kéne, és illedelmesen félrenézni jobb, mint beszélni róla.

Volt ugyanis egyik osztályban egy mozgáskorlátozott lány. Nagyon értelmes, okos, kedves. Sorsát bölcs megadással tűrte, mindig mosolygott, nem terhelt senkit a nyűgével-bajával. Csak hát nem tudott felállni. Kerekes székben élte az életét. Így az „Osztály vigyázz!” felszólításnak nem tudott eleget tenni. Én meg, akárhányszor ránéztem, tehetetlennek éreztem magam. Ezért hát kitaláltam, hogy akkor az én órám elején nem áll fel senki sem. Nem hivatkoztam a lányra, azt mondtam, elég, ha köszöntjük egymást az óra elején, fölösleges felállni, egy csomó időt elvesz az óra elején, stb.

Azóta ez a lány rég leérettségizett, egyetemet végzett, tanár szakon. Szeretne tanítani, de nem lehet. Mozgáskorlátozott ma, Magyarországon nem lehet tanár.

Bemutatkozás

Jó napot kívánok. Tanár vagyok. Immár a harmadik évtizedemet taposom a pályán. Tanítottam kicsiket, közepeseket, nagyokat. A legkisebbek (óvodások) és a legnagyobbak (főiskolások, egyetemisták) kivételével minden szinten szinte mindent. Továbbá voltam diák, talán túl sokáig is, és, lévén, hogy saját gyermekeim is vannak, szülő is volnék. Bőséges immár tapasztalataim tárháza, mindhárom szemszögből: tanár, diák, szülő.

Amikor a diákoldalról átálltam a katedra másik oldalára, igencsak meglepődtem. Korábban azt gondoltam – nyilván nem vagyok ezzel egyedül – hogy a tanár bejön, „leadja” az anyagot, számonkér, hazamegy délután kettőkor, és övé a világ. Nem beszélve ugye a két hónapos nyáriszünetről.

Aztán bementem az első órára (akkor még kötelező volt a köpeny nekünk is, csak fehér színben), és csak álltam ott. Próbáltam én, kérem, megszólalni, de mindhiába. A hangom nem tudta áttörni harmincvalahány gyerek éles hangját. Aztán valahogy észrevett az egyik gyerek. A fehér köpenyemről rájött, hogy tanárféle volnék, és roppant előzékenyen segítségemre sietett. Felkapta az osztálynaplót, és elkezdte vele püfölni a tanári asztalt. A jól ismert zajra az osztály elcsendesedett.

„Na, így kell ezt csinálni” – mondta elégedetten.

Vagyis az első leckémet egy hatodikos diáklánytól kaptam pedagógiából. És itt rögtön az elején szeretnék eloszlatni egy tévhitet: az egyetemen, főiskolán nem tanítják, hogy kell tanítani! Az úgynevezett gyakorlótanítás gyakorlóiskolákban zajlik, válogatott gyerekekkel, a vezetőtanár jelenlétében. Ezek a gyakorlóiskolák többnyire elit-iskolák. Jól idomított elit-gyerekekkel. Igen, jól idomított gyerekek ezek. Nem tisztem a gyakorlóiskolákat kritizálni, ezért inkább erről nem írnék többet.

Az első igazgatónőm közölte velem, hogy ő az új kollégákat a mélyvízbe dobja, itt nem szokás pátyolgatni az újakat. Vettem észre. Olyannyira nem, hogy azt is „elfelejtette” közölni velem, hogy történetesen a legrosszabb osztályokat adja nekem. Például a fent említett gyerekeket, amely osztály a bukott tanulók és renitensek gyűjtőhelye volt. Mivel az iskolán belül is érvényesült a szelekció elve. Az „A” osztály a nyelvi tagozat, a „B” osztály a testnevelés tagozat, és így tovább. Nekem jutott az „F” osztály. Érdekes módon azonban ezek a gyerekek voltak a leghálásabbak, amikor például meséltem nekik. Ötödikesek voltak. Lehajtották a padra a fejüket, csak a csillogó szemeket láttam és a buksi fejecskéket, és amikor véget ért a történet, sóvárogva mondták: „Még, tessék még mesélni!”

Kőbánya keményfejű gyerekei voltak ők. A lakótelep, ahol az iskola állt, hírhedten a legrosszabb volt a környéken. REF-esek (fiatalok kedvéért: rendőri felügyelet alatt álló), prostik és stricijeik, KMK-ért (fiatalok kedvéért: közveszélyes munkakerülés) börtönben ülők, romák laktak ott. Aki tehette, menekült a lakótelepről. Volt olyan „család”, ahol a három szobában három férfi élt: az anya előző férje, jelenlegi élettársa, valamikori szeretője. Olyan is előfordult, nem is egy, hogy a 3-4 gyerek közül egy se volt ugyanattól a férfitól.

Akkoriban a veszélyeztetett tanulókat külön lajsromba kellett venni. Veszélyeztetettnek számított pl. az a tanuló, akinek a szülei elváltak. A mi iskolánkban azonban ez már nem volt szempont. Akkor szinte az egész iskolát ide lehetett volna sorolni.

A gyerekeket ütni-vágni szokták otthon. A szép beszédet hírből se ismerték. A tanárok ehhez igyekeztek alkalmazkodni. Zupás őrmester stílusban kellett beszélni a diákokkal, ha az ember boldogulni akart velük. Erre azonban én nem voltam hajlandó. Volt is gondom elég, szó se róla. Egyszer aztán valamelyik gyerek a végtelenségig felbosszantott. Már nem emlékszem, mit művelt, de végső felháborodásomban azt találtam neki mondani: „Ezt nem illik!” A gyerek, mintha arcul csaptam volna, összerándult. Dermedten nézett rám. Talán azt se tudta, mit jelent maga a szó: „illik”. Csak annyit fogott fel, hogy ő most valami nagyon rosszat csinálhatott, ami „nem illik”. Akkor, ott kaptam meg a második leckémet pedagógiából, egy megrémült rendetlen, neveletlen kisgyerektől. Rájöttem, hogy ezeknek a gyerekeknek fogalmuk sincs a normális emberi viszonyulásról, magatartásról. Hogy is lenne? Honnan is lenne? Attól fogva ez volt a legvégső érvem feléjük. Akivel nem lehetett bírni, annyit mondtam neki, halkan: „Ezt nem illik.”